Lor'themar Theron - A Nap árnyékában 4. rész

Amikor pár órával később kiértek a Thalasi Átjáróból, esni kezdett a hó. Átkeltek a kapukon, amelyek Quel’Thalas déli határát jelezték. A boltívek arany és fehér színben tűntek fel felettük, és úgy ugrottak elő a sziklákból, mint egy márvány- és borostyánszínű szivárvány a föld felett. Arthas persze ezt is letartolta, mint minden mást Quel’Thalasban. A Falka sötét zászlói még mindig a bástyák tetején lobogtak, habár a hegyi szelek már annyira megtépázták őket, hogy nem voltak többek baljós szalagoknál. Egyetlen elf sem próbálta soha eltávolítani a zászlókat, és Lor’themar sem most kívánta ezt megtenni. A rongyok himbálóztak a hóviharban, úgy csattanva és pattogva a fejük felett, mint ahogy tölgyfaágak reccsennek egy jégtáblán.

- Lord Theron – szólította meg az egyik kísérője – nincs rajtad a köpenyed. Bölcsebb lenne ilyen időben, ha viselnéd.

Lor’themar a némaságával válaszolt csak. Nem tudta elképzelni, hogy jobban fázhatna, mint ahogyan most érzi. A hópelyhek a hideg tűhegyeiként hullottak az arcába és csupasszá dörzsölték a bőrét.

Néhány nappal később Halduron és Rommath várt Lor’themar visszatértére Ezüstholdban. Valamint Aethas is, a kormányzó nem kis bosszúságára. Amikor Halduron ránézett, és annyit kérdezett tőle, hogy „Nos?”, Lor’themar csak megrázta a fejét. Halduron felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezte volna, hogy mégis mit vártál, és Rommath sem nézett a szemébe. Nem várt módon Aethas volt az, aki tele volt kérdésekkel.

- Hogyan viselkedtek veled? – kérdezte. Lor’themar feléje fordult és ránézett.

- Hat évvel ezelőtt kidobtam őket az otthonaikból, amikért oly harciasan küzdöttek, mint bárki más napjainkban Quel’Thalasban – felelte végül. – Mit gondolsz, hogyan viselkedtek?

Aethas arca megrándult és mélyet sóhajtott.

- Szélfutó Vereesa hozzáment a Kirin Tor új vezetőjéhez. Nincs elragadtatva sem tőlem, sem azoktól, akiket képviselek. Reméltem…. hogy mivel te íjász voltál… - megrázta a fejét. – Azt hittem, hogy te talán át tudod hidalni a köztünk tátongó szakadékot. Feltételezem, tévedtem – rántotta meg a vállát.

A ránc, ami Vereesa nevének említése hallatán jelent meg Halduron arcán, nem kerülte el Lor’themar figyelmét. Aethas felé fordulva így szólt: - A feltételezésed helyes.

Később a délután folyamán a kormányzó megosztotta Halduronnal quel’lithieni kirándulása részleteit és egy üveg whiskey-t.

- Természetes, hogy megvetéssel kezeltek téged. Ezt mindig is tudtad – feddte meg az íjász tábornok. – Őszintén bevallom, fogalmam sincs, hogy miért vetted egyáltalán a fáradtságot, hogy elmenj hozzájuk.

- Te is ezt tetted volna – felelte Lor’themar és Halduron elhűlt e szavakra.

- Túl jól ismersz engem – mondta végül. Izgett-mozgott a székén és kibámult az ablakon.

- Nem tudtak a Napkútról – folytatta Lor’themar. A világosban a poharában lévő borostyánszínű folyadék az egész világra ráfénylett, ahogyan a forrás is, amelyről beszélt. – Helyes volt, hogy elmentem.

- Kit akarsz itt erről meggyőzni? – kérdezte Halduron csendesen.

- Halduron – szólalt meg gyorsan Lor’themar – emlékszel Nathanos Marrisre?

- Természetesen – felelte hidegen - , de mi köze van neki hozzánk?

- Aurora elmondta, hogy a Falka feltámasztotta, majd Sylvanas kiszabadította – felelte Lor’themar. – Most a Banshee királynő bajnokának hívják.

Halduron visszadőlt a székében, annak hátsó lábain egyensúlyozott, kezeit pedig a feje mögött fogta össze. – Végülis vicces – mondta. – Sylvanas mindig is dicsőítette őt. Kael… ö… akarom mondani, mások nem voltak elragadtatva attól, hogy egy embert a Messzejárók képzésébe engedjünk. Magamat is beleértve.

- Quel’Lithien íjászait egy csapat Elhagyott támadta meg a Banshee királynő bajnokának nevében – mondta el végül Lor’themar. Kiitta pohara maradék tartalmát és az asztalra helyezte. – Sokat meg is öltek.

Halduron székének elülső lábai hangos csattanással értek földet, és habár Lor’themar nem nézett oda, érezte, hogy Halduron szemei szinte belévésődnek.

- Nem Renthar csapatában volt Nathanos? – kérdezte. Lor’themar bólintott, mire Halduron folytatta: - Miért akarta megtámadni Quel’lithient?

Lor’themar megrándította vállát.

- Quel’Lithienben van egy másolat arról a thalasi jegyzékről, amelyben Sylvanas a végső beleegyezését adta ahhoz, hogy a Messzejárókhoz csatlakozhasson. Úgy tűnik, hogy azt akarta.

- Szóval elküldte a katonáit, hogy támadják meg őket? Egy könyvért? – Halduron szavai hitetlenséget sugároztak.

- Ezt mondták nekem.

- Biztos vagy benne, hogy nem hazudtak?

- Ez bennem is felmerült – vallotta be Lor’themar -, de ha valaha is el lehetett valamit mondani Karvalylándzsás Rentharról, az az, hogy erényes – ezért is ő szállt szembe Rommath tanításával az arcane elszippantásával kapcsolatban, persze.

- És Auroráról sem bírom elképzelni, hogy ne lett volna becsületes élete minden napján – tette hozzá Halduron egy sóhajjal. Aztán feltette azt a kérdést, amelytől Lor’themar a legjobban rettegett. – Gondolod, hogy Sylvanas tudja?

A kormányzó megrázta a fejét.

- Nem tudom. De nem is ez a fontos.

- Nem – felelte Halduron. – A fontos az, hogy vajon, ha tudott róla, érdekelte-e?

- És ha tudott róla és nem érdekelte – Lor’themar a kezébe temette az arcát. – Az ő íjászai voltak.

- A tieid voltak, amikor száműzted őket – mondta Halduron csendesen.

- Igazából a tieid voltak – vágott vissza a kormányzó. Egy pillanatra dühösen felhúzta magát, de aztán leengedte a vállát. Renthar szavai kísértet-táncot jártak a fejében. Azért küldtél ide minket, hogy elvesszünk, hogy elfeledjetek, és aztán merészelsz megdöbbenni azon, hogy szenvedünk?

- Soha nem akartam holtan látni őket – mondta végül Lor’themar megalázkodva attól, hogy óhaját a saját hangján hallotta – de nem engedhettem meg, hogy egy megosztott népet vezessek…

Egy kéz nehezedett a vállára, amely arra késztette, hogy nézzen fel.

- Tudom – mondta Halduron, és egy újratöltött poharat helyezett eléje. – Szedd össze magad. – A hangja zsörtölődős volt, de nem kellemetlen. – Mindig is tudtuk, hogy kockázatos megbízni az Elhagyottakban. De ki más ajánlotta fel, hogy egyáltalán hajlandó Quel’Thalasért harcolni?

Lor’themar felemelte poharát. A délutáni napfény keresztül sugárzott rajta, és tartalmát rozsdavörössé festette, mint a Járványföldek talaját.

***

Néhány nappal később Lor’themar egykedvűen rendezgette jegyzeteit az Aethas-szal való találkozóiról. Ma vagy holnap határozott választ kívánt adni a főmágusnak. Már volt ötlete, hogy mit fog tenni, de szinte biztos volt benne, hogy Aethas nem lesz elégedett. Soha senki nem volt az. Hüvelyk- és mutatóujjával befogta az orrát, és a polcon lévő whishey-s üveg felé tekintett. Ajtókopogás zavarta meg a gondolatait.

- Igen? – felelte.

Az egyik küldönc sietve meghajolt és üdvözölte.

- Lord Theron, egy fontos személy kíván látni téged.

Lor’themar összeráncolta homlokát. Halduron és Rommath maga jött volna, és a jelenlegi helyzetben valószínűleg Aethas is. Vajon Liadrin tért vissza Shattrath-ból? Ha igen, ő várhat.

- Nem vagyok elérhető – felelte szárazan.

- Uram – szólalt meg a küldönc – a Banshee királynő nem fog várni.

Lor’themar úgy érezte, hogy a szíve nehéz kődarabként zuhant hirtelen a gyomrába. Nyelt egyet, és remélte, hogy az arca nem olyan sápadt, mint amilyennek érezte. Felkelt a székéből.

- Nem – mondta csendesen – persze, hogy nem fog. Vezess hozzá.

A küldönc sarkon fordult, de előtte nyugtalan pillantást vetett a kormányzóra. Lor’themar igyekezett összeszedni magát, igyekezett a pozíciójára gondolni, ahogy követte és végighaladtak a hosszú előcsarnokon.

Az évek során, melyek alatt Quel’Thalast irányította, szinte fizikai cselekvésnek érezte azt, ahogyan magára öltötte a hatalom köpenyét. Szinte érezte a változást egészen a kisujjáig. Egyre könnyebb lett, persze, ahogy az idő telt, de ahol Sylvanas volt érintve, úgy tűnt, hogy minden óvatos politikája és jól őrzött hatalma elsüllyedt és elhaványult a nő erős jelenlétében.

Halduron és Rommath csendben csatlakoztak hozzá, ahogy végighaladt a csarnokon, és ez alkalommal Halduron sem próbálta meggyőzni Lor’themart arról, hogy viselje a Napjárók köntösét. Az íjász tábornok arca megfeszült. Rommath sokkal közönyösebb volt; találkozott már korábban Sylvanas-szal és tudta, hogy mire számítson, de az ő iszonyata sokkal távolságtartóbb és személytelenebb volt, mint Lor’themaré és Halduroné. Számukra Sylvanas végzete olyan seb volt, amely állandóan felszakadt, valahányszor csak meglátták őt, és még nem tették túl magukat a fájdalmon.

A szobában, ahol a nő állt, a fény mintha elhalványult volna; nem tűnt el, nem is tompult, csak mintha összegyűlt volna és magába zárta volna a nőt körülvevő tér, és Sylvanas szemében összpontosult volna helyette, amely nem volt kék, mint egykor a quel’doreieké, vagy zöld, mint a sin’doreieké, hanem vörös, mint a gyászfenyő lángja. Fényük a nő beesett arcának fénytelen színén még hátborzongatóbb látványt nyújtott. Természetesen Sylvanas nem egyedül érkezett. Lor’themar feltételezte, hogy kíséretének tagjai a Királyi Rémőrök, akiknek fekete pengéi nem kevésbé tűntek kegyetleneknek, mint kinézetük.

Néma csendben vártak rájuk. Csak saját lépteinek visszhangját hallotta Lor’themar, ahogy végigment a folyosón, és még ez is természetellenes gyorsan eltűnőnek tetszett a Banshee királynő jelenlétében. Nem volt lehetőség arra, hogy a tárgyalóterembe vezesse, mint Aethast, semmi mást nem tudott tenni, csak egyenesen odament hozzá, ahol állt. A nőnek nem volt türelme a formalitásokhoz.

- Mi hozott Ezüstholdba, Sylvanas? – kérdezte.

A nő rászegezte tekintetét.

- Most tértem vissza Orgrimmarból – mondta. Hangja megkarcolta a falakat. Ahogy a szája mozgott, Lor’themar láthatta, hogy a bőr körülötte felpikkelyesedett és elszarusodott, mint egy kígyóé.

- Arthas meg merte támadni a Horda szívét.

Lor’themar szája kiszáradt, miközben a rossz érzés hullámai felemelkedtek a mellkasában, ahogy rájött, hogy mi fog következni. Sylvanas elhallgatott egy pillanatra, és tüzetesen vizslatta a férfi arcát, hogy lássa a reakciót. Az összeszorította fogait, de csendben maradt.

- A támadást sikeresen visszaverték – folytatta. – De Arthas csak játszadozik velünk; a háborút nekünk kell elvinnünk hozzá. Legalább most már Thrall hadfőnök is látja azt, amit mi már régen tudunk. – Veszélyes vágy csillant a szemében. – A Horda háborúra készül. És a sin’doreiek, Lor’themar, a Horda részét képezik.

A szavai lepattogtak a férfiról, és apró kavicsként hulltak a földre. Lor’themar tudta, hogy mit fog Sylvanas kérni, régóta tudta, hogy ez a nap egyszer eljön. És mégis, miközben ott állt a csarnokban, hirtelen ráébredt, hogy mekkora űr támadt körülötte, amely szinte elnyelte őt, és képtelen volt válaszolni.

- Lor’themar – Sylvanas szavaiból sütött a türelmetlenség. – El fogjuk pusztítani Arthast egyszer s mindenkorra.

Lor’themar lassan megrázta a fejét.

- Értékelem, hogy te és Thrall hadfőnök is azt kívánjátok, hogy csatlakozzunk hozzátok a fronton Északszirten. De túl kevesen vagyunk. Már kaptunk egy apró felkérést a Kirin Tortól, de nem küldeném el jó szívvel az erőinket északra. Mivel a Quel’Danasnál történtek…

- Ez nem egy kérés, Lor’themar – szakította félbe Sylvanas. – Csapatokat küldesz, akik az Elhagyottakhoz fognak csatlakozni.

Sylvanas – szólalt meg Lor’themar csendesen – éppen most harcoltunk végig egy polgárháborút. Mégis mit tudnánk mi nyújtani?

A nő továbbra is őt nézte kérlelhetetlenül és szenvtelenül. Amikor végül megszólalt, szavai egy áspiskígyó sziszegéseként hatottak.

- Elfelejtetted, hogy ki a felelős az első helyen Quel’Thalas jelenlegi állapotáért? Hogy kit kell alapvetően hibáztatni? – Választ várt, és amikor nem kapott, tovább folytatta. – Nos, én legalább nem felejtettem el! Az én bosszúmat nem lehet megtagadni, és megadod, amit követelek tőled: a sin’dorei íjászokat és mágusokat, valamint a Vérlovagokat, akikre ti mind annyira büszkék vagytok.

- Nem tudjuk ezeket megadni neked, Sylvanas.

A nő hámló ajkai megvető mosolyba fordultak.

- Akkor elbújhatsz a világ elől, mint egy megmart kutya, ha valóban ez a szándékod, Lor’themar. Habár ha azt hiszed, hogy ebből bármi jó származhat, akkor valóban bolond vagy. Azt hiszed, Arthas hajlandó lesz tudomást sem venni rólad, amíg te itt vársz és a sebeidet nyalogatod? Azt hiszed, hogy én eltűrök ilyen gyávaságot? Figyelmeztetnélek: azok, akik nem állnak az Elhagyottak mellett, velük szemben állnak. És akik az Elhagyottakkal állnak szembe, nem fognak sokáig állni. Pár éve az én népem áll őrt ezen a vidéken, és nekem köszönheted, hogy egyáltalán helyed van a Hordában. Segíteni fogsz nekünk Északszirt partjainál, vagy nem segítek tovább neked Quel’Thalasban.

Lor’themar megingott a lábán, mintha erős szél lökte volna meg. Lent délen, közel a Járványföldekhez, ahol a Falka minden erőfeszítésük ellenére továbbra is lerohanja a Halott Sebhelyet, nem engedhették meg maguknak, hogy elveszítsék Sylvanas csapatait. Nem hazudott Aurorának és Rentharnak, amikor azt mondta, hogy a Szellemföldeken a helyzetük sokkal biztosabb, de nem volt olyan naív, hogy azt higgye, hogy ezt a thalasi erők egymaguk is tartani tudnák. Az Elhagyottak nélkül Tranquillien elesne. És akkor azt mi követné?

Amióta visszatért Quel’Lithienből, másodszor hallotta Karvalylándzsás kapitány szavait a fejében.

Már nem vagyunk az ő népe.

Ha őszinte volna magával, nem tagadná, hogy már egy ideje tisztában volt ezzel. Keserű ízt érzett a szájában, mintha csak most rágott volna el egy nyaláb királyvért.

- Küldjem a kimerült népemet Északszirtre, hogy még többen haljanak meg, vagy kockáztassam azt, hogy Quel’Thalas ismét elesik a Falka keze által. – Távolról hallotta a saját nevetését, amely inkább Rommathénak tűnt. – Nincs itt választási lehetőség, Sylvanas.

A Banshee királynő tárgyilagosan nézett rá.

- Két hét múlva várom a csapataidat Aljavárosban, Lor’themar – felelte. – Nem akarok csalódni.

- Igenis, úrnőm.

A nő megfordult, hogy távozzon.

- Hogy teheted ezt? – Lor’themarnak feltűnt, hogy Rommath hangjában a kétségbeesett düh egyfajta döbbenettel társult; úgy tűnt, a főbíró valahol még mindig hitt abban, hogy Sylvanas-szal lehet tárgyalni.

- Ez zsarolás – folytatta, miközben egész testében reszketett a dühtől, és ujjai elfehéredtek, ahogy szorította varázsbotját. – Te voltál az, aki először felajánlotta nekünk a segítségét! Mi soha nem kértük a közreműködésedet; azt te szabad akaratodból nyújtottad! Hogy hívhatod magadat a szövetségünknek az egyik szavaddal, mikor a következővel zálogként kezeled a földjeinket?

Sylvanas alaposan megnézte magának Rommathot, és sikerült megvetően lenéznie rá, holott a férfi magasabb volt nála.

- Nem volt muszáj elfogadnotok az ajánlatom – mondta. – Ti választottátok. Amit most kérek tőletek, az az akarat és erő, hogy legyőzhessük legnagyobb ellenfelünket. – Szemeivel most Lor’themart fürkészte. – Többet is kérhetek, ha azt szeretnéd.

Rommath meg sem próbálta eltakarni a gyűlöletet az arcán.

- Van még valami, amit meg kívánsz vitatni, Sylvanas? – A saját fülei számára Lor’themar legyőzöttnek hangzott, akarat és szenvedély nélkülinek. Úgy mondta, vitatni; egy kis hang gúnyolódott rajta. Mintha valaha is lehetett volna vitatkozni a Banshee királynővel.

- Nem. Végeztem itt, Lor’themar – felelte.

- Shorel’aran, Slyvanas – mondta a férfi. Sylvanas szemei kigyúltak a thalasi köszöntésre, de nem szólt semmit. Lor’themar kedvetlenül figyelte, ahogy távozik; csak azért nézte, mert nem volt semmi más néznivaló. Összetörtnek és ridegnek érezte magát, mint a fagyott fűszál.

T&K - A nemes elfek történelme és kultúrája

A nemes elfek történelme

 Sose szerettem a nemes elfeket, de találkoztam közülük néhány olyannal is utazásaim során, akik egészen törpös képességekkel rendelkeztek. És a Második Háborúban egy nemes elf pap mentette meg a hátsó felemet.

Bár néhány nemes elf még most is él,  egyre inkább arra ébredek rá, hogy amik a nemes elfek egykor voltak, az eltűnt – és soha többé nem lesznek olyanok. Azok, akiket még „nemes elfeknek” hívunk, voltak olyan bölcsek, hogy nem próbáltak meg ragaszkodni az annyira hangoztatott örökségüket és a vérelfekhez csatlakozni. Ugyanakkor számos nemes elf ragaszkodik az ő sajátos világnézetéhez.

Ha egy frusztráló estét akarsz, próbálj meg elcsevegni egy elffel a nemes elfek történetéről anélkül, hogy a kezetek ügyében lenne egy korsó sör. A legtöbben kijelentik, hogy történelmük valamennyi figyelemre méltó alakját félrevezették és félreértették. Kevesen vállalják fel a történelmükben azt a káoszt, amit a mágiájuk hozott erre a világra.

Csak nemrégiben fedeztük fel a nemes elfek eredetének igaz történetét – úgy tűnik, hogy még az elfek maguk is elfelejtették, amíg az éjelfek fel nem bukkantak és nem mondták el a saját szemszögükből a történetet. Atyám, ezt látnotok kellett volna. Azoknak a nemes elfeknek az arcát.

Nézzétek, minden elf egyforma volt valaha. Ez a tény kissé különös, mivel annyira különbözőnek tűnnek. Néhányan arcane mágiával játszadoztak, míg mások ragaszkodtak az isteni Elune-imádat életstílusához.

Az Ősök Háborúja után az éjelfek száműzték a Nemesenszületetteket (Highborne). Ragaszkodva ahhoz, hogy teljesen kikészítették őket, a nemes elfek, ezeknek a száműzötteknek a leszármazói, az éveken át tartó nomád életmódjukról, a halhatatlanságuk elvesztéséről és Quel’Thalas megalapításáról beszélnek, amikoris felvették a „nemes elfek” nevet.

Miután még mindig az arcane művészetéhez kötődtek, a nemes elfeknek nem jelentett problémát energiamedencéket létrehozni, amelyek az éjelfek holdkútjaihoz hasonlóak. Ugyanakkor mindazt, ami az éjelf kultúra központját jelentette, el akarták vetni. Így a hold imádatát és az éjelfek által folytatott éjszakai életmódot. Mivel minél jobban el akarták felejteni az éjelf kultúrát, természetesen a legfőbb energiaforrásukat Napkútnak (Sunwell) keresztelték.

Miután a nemes elfek letelepedtek új otthonukban, vad troll klánok támadták és terrorizálták a településeiket. A nemes elfek az emberek felé fordultak, egy új, de erős fajhoz, akiknek szintén gondja volt a trollokkal, és szövetséget ajánlottak nekik. Az emberek hajlottak is rá, de ... hát, az embereknek mágiára volt szükségük (a nemes elfek szerint), hogy hasznosak legyenek a harcban. Így a nemes elfek felajánlották, hogy megtanítják az embereket a mágiára. A két nép együtt legyőzte a trollokat. Miután a trollok már nem jelentettek veszélyt, a két nép felvirágzott, és az emberek a legkitűnőbb tanítványaikat északra küldték, hogy mágiát tanuljanak Quel’Thalasban.

A nemes elfek és az emberek jól tudtak együttműködni, így együtt létrehozták a Tirisfal Rendje (Order of Tirisfal) elnevezésű titkos mágikus társaságot, amely az utolsó védelmi erő lenne Azerothon, ha valaha is újra szükség lenne rá a Lángoló Légióval (Burning Legion) szemben. A szervezet sokáig ellenálló maradt a démoni behatolásokkal szemben. Aztán egyszer Aegwynn, az Őrző (Guardian) a démon Sargeras-szal küzdött meg. Legyőzte a démon fizikai megtestesülését, de sötét szelleme a lelkébe költözött. Itt nyugodott, amíg Aegwynn terhes nem lett Medivh-vel, amikoris Sargeras megszállta Medivhet (aki még meg sem született). Évekkel később Medivh a démonok bábujává vált; és megnyitotta a Sötét Portált (Dark Portal), hogy beengedje a világunkba a Hordát, akik a mai napig itt vannak.

A nemes elfek a következő néhány évben is barátságban maradtak az emberekkel, de csak akkor segítettek az Első Háborúban, amikor a  Horda először megtámadta és megszerezte Viharvárad Erődjét. Miután az embereket legyőzték, és a túlélők Khaz Modanon át északra menekültek, mi, törpök küldtünk követeket a nemes elfekhez és az emberekhez, hogy megtárgyaljuk a Horda fenyegetését. Együtt, elfek, törpök és viharváradi, valamint lordaeroni emberek létrehoztuk a Szövetséget, egy sereget, amely a nemes elfek és az emberek mágiájával, valamint a törpök pusztító tűzerejével és kitartásával volt felszerelkezve. A Második Háború során a Szövetség legyőzte a Hordát, visszafoglalta az emberek földjeinek többségét, valamint megölte vagy bebörtönözte a Horda vezetőit. A különbségeink ellenére egész jól tudtunk együtt dolgozni.

A nemes elfek valóságos paradicsomot építettek Quel’Thalas körül, a Napkút energiájának felhasználásával dússá és zölddé változtatva a földjeiket. Emlékszem, milyen nagy öröm volt ide látogatni a Felfedezők Céhének kezdeti napjaiban. A Második Háború csatái nagy területeket pusztítottak el, de a nemes elfek megesküdtek, hogy minden újjáépítenek. A földjeik meggyógyítása mindössze két évtizeddel a Harmadik Háború előtt történt. Az emberek, különösen a paladinok büszkesége, Arthas herceg a Lángoló Légió eszközévé vált. Arthas az őrült élőholt seregét Quel’Thalasnak vezette, hogy elég erőt szerezzen ahhoz, hogy feltámaszthassa a szellemidéző Kel’Thuzadot (egy élőholt lidérc formájában). Arthas végül elérte Quel’Thalast. A mészárlás szörnyű volt.

Azóta a nemes elfek sokkos állapotban vannak. Az otthonukat újra elpusztították; mágiájuk forrása sincs már meg. A Szövetség jóságától függnek, jobban bízva benne, mint amennyire az megbízik bennük. Egy nagy tábor – valójában a megmaradt nemes elfek többsége – nézte végig testvéreik behódolását, és a saját kezükbe vették a sorsukat, megragadva az arcane mágiához való függőségüket, és elesett rokonaik tiszteletére vérelfeknek nevezik magukat. Otthagyták a Szövetséget. Kael’thas, a vérelf herceg egy meglehetősen bizonytalan szövetséget kötött Illidannal, a démonvérrel szennyezett éjelffel, de a legtöbb vérelfnek erről nincs is tudomása.

Az elmúlt 10.000 év problémáiért okolhatjuk az elfeket, nemeseket és másfajtákat? Néhányan úgy gondolják, hogy igen, mivel ők engedték először a Lángoló Légiót a világra, és elindították azokat az eseményeket, amelyek a mai napig kísértik földjeinket. Nem tudták helyrehozni a hibáikat, továbbra is makacsul ragaszkodva ahhoz az elképzeléshez, hogy uralni tudják a vágyaikat, hogy erősebbek, mint azok, akik elbuktak. Mások a Lángoló Légiót hibáztatják, azt mondják, hogy a démonok olyan hatalmasak, hogy senki sem tud ellenállni az ő romlottságuknak. Az emberek is démoni befolyásolás alá estek, ahogy az orkok is; a nemes elfeket ugyanúgy becsapták. És az a pár, aki ismeri a valódi történelmüket, tudja csak tagadni, hogyha nem lettek volna a nemes elfek, akkor ma az emberek sem léteznének.

A nemes elfek kultúrája

A nemes elfek száma annyira lecsökkent a háborúban és utána a vérelfek kiválásával, hogy a napjainkban nemes elf fajról és nemes elf társadalomról már nem is beszélhetünk. A nemes elfek szétszóródott egyének. A legtöbben úgy döntöttek, hogy továbbra is hűek maradnak a Szövetséghez, de ez minden nemes elf egyéni döntése, és nem a nemzet mint egész dönt róla.

Bárhol a világban találkozhatsz nemes elfekkel, ahol a Szövetség városai találhatók – habár meglehetősen ritkák Észak-Kalimdorban. Az éjelfek megengedik az ember, gnóm és természetesen törp követeknek és küldötteknek, hogy meglátogassák erdőiket, de a nemes elfekkel szemben sokkal tartózkodóbbak. Mivel szövetségesek és rokonok, ezért felajánlják nekik a vendégszeretetüket, de nem bíznak meg a nemes elfekben.

Állandóan abban a tudatban élni, hogy más népek – akik valójában a szövetségeseink – meglehetősen bizalmatlanok velünk szemben, bárkit megviselne. Ugyanakkor vedd ezt a bizalmatlanságot és dobd egy olyan népre, amely dölyfös önhittségének már hosszú története van, és máris egy fabatkát sem fog hatni rájuk. A nemes elfek minden más néppel távolságot tartanak. Szolidaritást tudnak vállalni más varázshasználókkal és akikkel közösek a céljaik, tehát nem teljesen kitaszítottak, de biztos, hogy rossz úton járnak.

Nemes elfekkel kalandozni gyakran meglehetősen érdekesnek bizonyul. Ha egymással utaznak a nemes elfek (ami manapság nem túl gyakori érthető módon), nyugodtak és szerethetőek, vagy legalábbis így mondják. Ha másokkal utaznak, akkor tartózkodóak lehetnek, és csak saját magukra és céljaikra fókuszálnak. Néhányan meglehetősen védekezőek a kritikákkal szemben, rögtön támadva és elítélve inkább másokat.

Néhány nemes elf azért még így is nevet szerzett magának. Napperzselő Jah’Yani (Jah’Yani Sunscorch) egy diplomata Theramore-ban. Nyitva tartja a szemét és figyeli, hogy az erőviszonyok hogyan változnak a város népei között. Aztán ott van Fényszemű Kin (Kin Lighteye), egy harcos, aki megpróbált hátat fordítani népe mágiájának, de nem tudta teljesen megtagadni vérének függőségét a mágiától.

Az elfeknek sok mindenre kellene választ adniuk, különösen, ha a mágia kerül szóba. Sokan őket hibáztatják azért, hogy a Lángoló Légió Azeroth földjére betette a lábát, hogy Kalimdor teljesen széthasadt és számos faj belekeveredett a háborúba. Ha nem lett volna az elfek megszállottsága az arcane mágia iránt, mondják, egyik sem történt volna meg. A démonok nem tudták volna megvetni a lábukat ezen a világon, és a Falka sem jött volna létre.

Ugyanakkor ezek az emberek félreértik a nemes elfeket. A nemes elfek már régóta tudják, hogy az arcane mágia veszélyes, ezért építettek rúnaköveket Quel’Thalas körül, hogy elrejtsék arcane mágiájukat a Légió elől. Ezenkívül a nemes elfek segítettek Tirisfal Őrzői megalapításában, hogy további védelmet nyújtsanak a világnak az arcane mágia veszélyeivel szemben – habár, mint tudjuk a Légió bárhogy képes befurakodni erre a világra.

Az ősi időkben a Nemesenszületettek egyszerűen csak nem gondolták, hogy az arcane mágia rossz. Ma a nemes elfek sajátosan érzékenyek a mágiához való kötődésük miatt, ez azonban következménye annak, hogy Arthas megfertőzte a Napkutat. A nemes elfek nem sokkal Quel’Thalas megalakulása után létrehozták a Napkutat; azóta minden nemes elf ebből a hatalmas arcane mágia forrásból nyerte erejét bárhol a világon.

Erőben fürödtek a nap minden percében. Néhány nemes elf nem is ismert mást: egész életükben ott volt a Napkút, egészen mostanáig. Most, hogy a Napkutat beszennyezték, minden egyes nemes elf az elvonás akkut gyötrelmeitől szenved és elég nehéz időket él meg. Néhányan tudják, hogy miért. Néhányan nem.

Ez az érzés inspirálta a szakadást, ami kialakította a vérelfeket, akik ma már számbelileg messze túlszárnyalják a nemes elfeket. A vérelfeknek más a fontos és más a viselkedésük, mint a nemes elfeknek, és már nem tekintik magukat nemes elfeknek. Ugyanakkor az arcane hagyomány összekapcsolja a két nemzetet és az arcanisták mindkettő csoportban gyakran feltűnnek.

A nemes elfek már régóta tartanak fenn kapcsolatot a Szent Fénnyel (Holy Light) is. Habár kevesen lesznek paplovagok, papjaik felbecsülhetetlenül értékesnek bizonyultak a Harmadik Háború során. A nemes elfek megértik a fontosságát mind az isteni, mind az arcane mágiának.

A nemes elfek katonai ereje

- Sárkánysólyom Lovasok (Dragonhawk Rider)
Nemes elf mágusok, akik a levegőben harcolnak. A nemes elfek ezeket a lovas harcosokat támogató csapatnak használják, hogy semlegesítsék az íjász harcosokat és bástyákat a varázslataikkal. A sárkánysólyom lovasok elit légi harcosok. Mint mágusok, a sárkánysólyom lovasok a csata fölött maradnak, hogy varázslataikkal elkábítsák az ellenséget és kiiktassák a potenciális veszélyes ellenfeleket.

- Nemes elf pap
A Szent Fénynek sok híve van az elfek között. A kényelem és védelem üzenetét terjesztik a kirekesztettek között, az egység reményét az elfek, félelfek és emberek között – és bosszút a Falkával szemben.
Mint a Szent Fény papja, aki a védelem szempontjának rendelte magát, nem a harcban támad, hanem inkább hátul marad egy csoport szövetségessel, és könyörgéssel, imákkal és varázslatokkal segíti őket. Varázsbotját csak akkor használja, ha a védelme falán rés támad.

- Nemes elf varázsló
A nemes elfek híresek a mágiájukról és a csatatéren az elf varázslók gyakran csatlakoztak a Szövetség csapataihoz, ahol legnagyobb volt a kavarodás. Habár fizikailag nem erősek, vitán felül állnak a képességeik és a bátorságuk.
Az elf varázslók egy csapat tagjaként szeretnek szolgálni, különösen ha néhány ember fedezéke védte őket.

A hét kérdése - Kedvenc hely 4. rész

Na, a kedvenc helyekről szóló kérdések a végéhez érkeznek, már csak egy terület van, amit be kell járni. Ez a hely pedig az egykori Draenor bolygó maradványa, a Külső Földek (Outland), ahol elég sok baljóslatú hely volt. A kérdés továbbra sem pusztán a kinézetre vonatkozik, hanem amelyik a legjobban megragadott hangulata, története, zenéje, lakói,... miatt.


Melyik a kedvenc helyed a Külső Földeken, vagyis Outlanden?


Zangarmarsh

A terület kékes beütése, titokzatos, rejtélyes, mocsaras hangulata engem mindig magával ragadott, imádtam arra járni. Olyan egzotikusnak és különlegesnek hatott Azeroth világa után, sok furcsa növényével és élővilágával.

Lor'themar Theron - A Nap árnyékában 3. rész

Egyedül ült irodájának ablakánál, ahol ezekben a napokban több időt töltött, mint a saját otthonában, és a délutáni szóváltást elvenítette fel magában. Szórakozottan a függöny egyik hosszú szárát morzsolgatta az ujjai között, és az Orom kertjeire bámult, miközben Aethas eltökélt hangját hallotta a fejében. Vannak, akik Dalaranba fognak menni, akár akarod, akár nem. Lor’themar nem tudta tagadni ennek igazságát, de magában Rommath lenézésével értett egyet. Hogyan bizhatna meg Aethasban, hogy lelkiismeretesen fogja képviselni Quel’Thalast, amikor már Kirin Tor köpenyébe burkolózik és az ő pecsétjüket használja levelei felett? Aethas elköteleződött volt ehhez a Nexus háborúhoz, ez világos volt. Hány elfet tudna meggyőzni, hogy kövesék őt? És meddig kell neki mint kormányzónak megvédenie a népét, amikor ilyen homályos területre taszítják őket?

A ruha megfeszült és rojtosodni kezdett Lor’themar durva szorítása alatt. Ha észre is vette, éppen alkalmas hasonlatnak találta volna a saját meggyőződésének állapotához ezekben a napokban.

- Nem vagyok biztos benne – vallotta be Halduron később az este folyamán. A kormányzót még mindig az ablaknál ülve találta, ahogy mogorván bámult ki a naplementére. Egy pillantást vetett szótlanul a likőrös polc felé, majd bőkezűen töltött egy nagy pohárral régi barátjának. Az íjász parancsnok most szembe ült vele, és ügyes, gyakorlott mozdulatokkal csavart egy vérbogáncs szövetet.

- Hiszek abban, hogy a szándékai őszinték – folytatta Halduron. Ujjának gyors csettintésével meggyújtotta a szövet végét. Mélyet szippantott, majd lassan kifújta, karjával átfogta a térdét, és a csípős szagú füstöt az elsötétülő ég felé fújta. – Csak nem tudom, hogy mennyire bízhatunk meg a becsületes szándékokban, akár a saját népünk között.

Lor’themar felállt és az asztalhoz ment, hogy újratöltse poharát.

- Aggódom, hogyha felhatalmazzuk arra, hogy a nevünkben cselekedjen, akkor akarva-akaratlanul is olyasmit ígér részünkről, amit nem áll szándékomban megadni. – Lor’themar megállt és a faragott mennyezetre tekintett. – Ugyanakkor, ha elég elf követi őt Dalaranba, úgymond a vezetőjükké válik, és nem szívesen hagynám, hogy a koro…, Ezüsthold engedélye nélkül cselekedjen.

 - Könnyebb lenne, ha Rommath nem lenne ilyen csökönyös – elmélkedett Halduron. – Hosszú ideig Dalaranban élt, tudod, maga is viselte a főmágus címet. Elég tapasztalata van a Kirin Torral ahhoz, hogy tudja, hogyan kell kezelni őket, és hűséges annyira országához, hogy azt hiszem, megbízhatunk benne. Ő lenne Aethas ideális helyettese.

Lor’themar halványan elmosolyodott Halduron szabaira.

- Azt hiszem, ez egy piros betűs nap – mondta -, mikor jót hallok Rommathról tőled.

- Sosem helyeseltem azt a dolgot M’uruval, vagy a Vér Lovagrend megalapítását – vallotta be Halduron. – De ezen már túlvagyunk, és nincs több okunk kételkedni benne. Ha el akart volna bennünket árulni, megtette volna, amikor Kael’thas… - a szavak megakadtak Halduron torkán. – Nos – tette hozzá végül – már megtette volna.

- Akkor mit gondolsz? – váltott tárgyat Lor’themar és visszatért az ablak melletti székéhez. – Mit kellene tennünk Aethas-szal és az Ibolyaszín Fellegvárral?

- Aethas már a Kirin Tor tagjának tekinti magát – felelte Halduron. – És gondolom vannak még jópáran, akik ugyanígy szívesen újraöltenék magukra azt a köpenyt. Ha a Kirin Tor el akarja ismerni a vérelfeket, ebben nem akadályozhatjuk meg őket.

- Nem, valóban nem tudjuk – válaszolta Lor’themar. Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – Ugyanakkor az az érzésem, hogy hivatalosan tartózkodnunk kellene ettől a Nexus háborútól. Aethasnak időnként tájékoztatnia kellene minket, és világos utasításokkal láthatnánk el őt. De azok az elfek, akik fel kívánják ajánlani szolgálataikat, ezt a Kirin Tor zászlaja alatt teszik majd – nem Quel’Thalasé alatt.

 Halduron szája szeglete cinikus mosolyba futott, és Lor’themar úgy tett, mintha nem venné észre a barátja szemében megbúvó melankóliát. Ujjai között görgette a vérbogáncs megmaradt csikkjét. – Mondhatom, napról napra kevésbé hangzol úgy, mint egy íjász, hanem inkább mint egy király, Lor’themar – jegyezte meg csendesen.

Onnan, ahonnan ült, Halduron nem láthatta, ahogy Lor’themar ujjai megszorították a poharat.

***

Pár nappal később Lor’themar futókarvalya hátán a Keleti Járványföldek északi domboldala felé vette az irányt. Megrándult az arca, ahogy végigtekintett a vidéken; elf volt, méghozzá egy íjász – a szabad erdők, a tiszta vizek és az aranyló levelek gyermeke. Kelet-Lordaeron széttöredezett, habzó talaja és a kiszikkadt fák látványa elfacsarította szívét és hányingere támadt. Ez lenne Quel’Thalas végzete is az elöljárók és a papság szüntelen virrasztása és őrködése nélkül.

Lor’themar a háta mögé nézett. Három Messzejáró becsületőr követte Halduron és Rommath nyomásának engedve.

- Egyébként – mondta korábban Halduron – egyáltalán nem kellene elmenned. Azt hittem, biztos feladod ezt a hülye ötleted, amikor Aethas betoppant. De látom, hogy bármit mondok neked, nem fog megállítani téged, ezért legalább kíséretet vigyél magaddal. És ne vitatkozz.

Rommath egy pár Vérlovagot akart küldeni, de ez szóba se jöhetett.

- A jelenlétük csak felbátorítaná őket – mutatott rá Lor’themar. Még jobban, mint ahogy az enyém teszi, tette hozzá magában. Szerencsére Rommath nem erőltette tovább a dolgot.

Végül felbukkant a hegygerinc, amit keresett. Első pillantásra csak egy kinyúló kiszögellésnek tűnt az alacsony, sziklás hegyoldalban, de Lor’themar jobban ismerte. Hirtelen megfordult hátasával, és egy olyan ösvényre mutatott, amelyet a járatlan szem észre sem vett volna, és gyors ügetésbe kezdett. Nem volt értelme a rejtőzködésnek; a járőrök már úgyis észrevették őket. 

Ahogy számított rá, felúton felfelé a kanyargós ösvényes két alak tűnt elő a sziklák mögül. Ahogy elzárták az utat, kardjaik csattogtak, a hang durván visszhangzott a Járványföldek baljós csendjében.

- Ki kíván Quel’Lithienbe menni? – kérdezte az egyik.

Lor’themar nyugodtan nézett rá.

- Ne légy idióta. Pontosan tudod, hogy ki vagyok.

A másik továbbra is egyenesen a szemébe nézet..

- Ez még nem jelenti azt, hogy szívesen látunk, Lord Theron.

Lor’themar lecsatolta mindkét hosszú kardot, amiket keresztben viselt a hátán. A két őr még szorosabban markolta saját fegyverét, és Lor’themar látta, ahogy az egyikőjük ujjai lassan felemelkednek, készen arra, hogy támadást jelezzen annak a sok más elfnek, akik minden bizonnyal körülöttük rejtőzködnek. A kormányzó úr szó nélkül a földre hajította fegyvereit, majd meglazította íját és tegezét és azokat is ledobta. Kísérőinek jelezte, hogy tegyened ugyanígy, és amikor elkészültek, felhúzta szemöldökét.

- Ez már meggyőz, hogy szándékaim becsületesek?

Ismét az első lithieni járőr szólalat. meg: - Mondd el, hogy miért jöttél.

- Híreim vannak Karvalylándzsás kapitány és Égihívó főpapnő számára – mondta. – Tekintettel… - itt megköszörülte torkát – tekintettel Kael’thas hercegre.

Az őrök egy pillanatig töprengtek a hallottakon, majd óvatosan egymásra néztek, de szemüket közben le nem vették Lor’themarról. A kormányzó képtelen volt nem észrevenni, hogy a szemeik továbbra is kékek voltak, mentesek bármiféle fertőzéstől. Végül az egyikőjük a hegygerinc felé biccentett.

- Rendben van – mondta -, majd az íjász úr eldönti, hogy mi legyen veled. Kövess.

A másik csettintett egyet az ujjaival, és ahogy Lor’themar sejtette, féltucat újabb lithieni járőr ugrott elő a különböző sziklák és mélyedések mögül, hogy összeszedjék az általa és kísérői által a földön hagyott fegyvereiket. Sok-sok hónapja volt már, hogy Lor’themar utoljára ilyen kívülállónak és sebezhetőnek érezte volna magát, de a kétség most egy olyan luxus volt, amit nem engedhetett meg magának.

Az ösvény végén, egy nagy szikladarabba és a körülötte lévő bokrokba fészkelve Quel’Lithien vadászkunyhója tűnt fel a szemük előtt. A finom fa elhalványult és megvermesedett kétségkívül a járvány rombolásának köszönhetően, és a Messzejárók rothadó avarral álcázták tetejét. Lor’themar gyomra furcsán megugrott, ahogy az épületre tekintett, és igyekezett nem gondolni azokra a napokra, amikor a kunyhó környezete zöld volt, és látogatásait üdvrivalgások és nem mérges pengék fogadták. Azok a napok eltűntek.

Futókarvalyát az egyik járőrnek adta, aki megfogta a kantárt és elvezette a madarat az istállók felé, de gyanakodva tekintett rá. Az egyik íjász, aki megállította őket, a kunyhó felé szaladt. Ahogy Lor’themar figyelte, a járőr visszatért két elfet vezetve, akiket már jópár éve nem látott.

Váratlanul elnehezült a szíve, hogy rájuk tekintsen, de összeszorította száját és kihúzta magát. Mozdulatlanul állt, arcán igyekezett nem tükrözni azt a számtalan érzelmet, amit érzett magában.

- Lor’themar Theron – Égihívó Aurora főpapnő hangja kimért volt és nem kicsit barátságtalan. – Be kell vallanom, meglep, hogy itt talállak téged.

- Neked aztán van bőr az arcodon – mondta kegyetlenül Karvalylándzsás Renthar –, hogy idetolod a képedet. Tucatnyi íjász kellene hozzá, hogy tűpárnát csináljon belőle.

A szavak úgy csattantak, ahogyan számított rá. Hagyta, hogy lepattogjanak róla, és a lába előtti földre essenek.

- Híreim vannak – mondta egyszerűen -, amelyekről tudnotok kellene.

- Nem tudtál volna levelet küldeni? – horkant fel Renthar.

- Elolvastátok volna? – kérdezett vissza Lor’themar, és Aurora ajkának lefelé görbülése, valamint a Renthar arcán elmélyülő ránc arról árulkodott, hogy nem, nem olvasták volna el.

- Nem puszta szeszélyből jöttem el Ezüstholdról idáig – mondta végül. – Meghallgatjátok, amit el kell mondanom, hogy forduljak vissza és távozzak?

Renthar és Aurora szótlanul figyelték, majd mindketten megfordultak és visszasétáltak a kunyhóba. Lor’themar követte őket, és fájdalmas volt látnia, hogy hány nemes elf szempár figyeli őt, ahogy elhalad.

A Messzejárók őrségei a Keleti Királyságokban sosem voltak fényűzőek, de Lor’themar nem emlékezett rá, hogy Quel’Lithien valaha is ilyen puritán lett volna. A legtöbb falban mélyen bevésődtek valamilyen pengének a nyomai; a sötét pecsétnyomok a deszkapadlóban pedig minden bizonnyal vérfoltok voltak. Ugyanakkor az elfek láthatóan ügyeltek a kunyhó kinézetére: a függönyök, bár viseltesek voltak, apró öltésekkel voltak óvatosan beszegve. A falra szögellt régi kelet-lordaeroni térképet sűrűn teleírkálták, de elegáns betűkkel, és egyetlen tintafoltot sem ejtettek a megsárgult tekercsen. Ezekre a tárgyakra tekintve Lor’themar egyre növekvő ürességet érzett magában, mintha egy elfeledett szerető levelét találta volna meg. Egykor a Messzejáró járőrök életét élte, egy olyan távoli múltban, amely ma már szinte álomnak tűnt.

- Erre – mondta Renthar, hüvelykujjával a lépcsőfeljáró mögötti apró szobára mutatva, és széles mozdulattal kinyitotta a szoba ajtaját. – Csukd be magad után – mondta Lor’themarnak anélkül, hogy hátranézett volna.

Lor’themar Aurorával szemben foglalt helyet. Renthar lesöpört néhány véres bőrpáncél darabkát a keskeny asztalról, mielőtt a főpapnő mellé ült volna, és ez majdnem tétova mosolyra késztette Lor’themart, hiszen úgy néztek rá, mint a bírák egy tárgyaláson.

- Azt mondtad, mondani akarsz valamit – törte meg Renthar hangja a csendet. – Akkor mondd.

Nem halogathatta tovább.

- Néhány hete páran a Haragvónap seregből visszatértek hozzánk.

Renthar és Aurora szeme hitetlenkedve meredt rá, amelyet Lor’themar üres elégedettséggel vett tudomásul.

- Majd én – mondta gyengéden Aurora. – Nem mondhatom, hogy nem gondoltam rá, hogy valaha is így tesznek.

- Akkor hát – Renthar szemei furcsán csillogtak, szinte Rommath-ra emlékeztetve Lor’themart.

- A herceg utasítására azért jöttél, hogy hivatalosan is bocsánatot kérjetek tőlünk?

- Lehet, hogy így lett volna – felelte Lor’themar -, ha még mindig életben lenne.

Ha korábban bármelyik is megdöbbenten nézett rá, az elhalványult amellett a sokk mellett, amely most kiült az arcukra. Lor’themar szótlanul figyelte, ahogy minden szín kifutott az arcukból.

- Magyarázd meg – követelte Renthar. – Magyarázd meg, a francba.

Olyan érzéssel, amilyet akkor érzett a gyomrában, mielőtt harcba bocsátkozott volna, Lor’themar elkezdte felvázolni az elmúlt hónapok esetményeit. Nem gondolta előzetesen teljesen végig, hogy ez milyen nehéz lesz, milyen fájdalmas, hogy összefüggő mondatokban és idővonalakban tárja fel a történetet, különösen annak a két személynek a jelenlétében, akik oly nagyon megvetették őt. Úgy húzta ki a szavakat a torkából egyesével, néha szinte erőszakkal; szinte úgy lökte ki magából őket a szobába, mintha attól félne, hogy különben elnyeli őket és elvesznek. Amikor végül befejezte, nagyot pislogott, mintha most ébredt volna fel, és súlyos csend telepedett hármukra.

Lor’themar gyakran hallotta, hogy a tragikus események megosztása és elmesélése segít enyhíteni a fájdalmon. Ez esetben ezt valótlannak találta.

Úgy érezte, mintha egy emberöltőnyi pillanat telt volna el, mielőtt Aurora súlyos és tompa hangja megtörte volna a csendet.

- Így a Napkút visszatért hozzánk – mondta, és arcával az ablak felé fordult.

- Igen – felelte Lor’themar.

Nem mondtak semmit.

Lor’themar szinte biztos volt benne, hogy tudja, hogy milyen gondolatok futnak át most a nemes elfek fején, ha korábbi reményeik csak egy kicsit is közelítik az övéit. Habár a szakadék úgy nőtt közöttük, mint egy tüskebokor, érezte, hogy ugyanarra gondolnak. Korábban ugyanazok alatt a vörös és aranyszínű zászlók alatt vonultak és edzettek és táncoltak, és mindannyian ugyanazt a főnix jelet viselték a mellükön a szolgálatuk jeleként. És amikor a csata utolsó pora is leszállt Quel’Danason és Napkút újra fenségesen és büszkén ragyogott, ugyanazzal a megbénult arckifejezéssel bámult rá, mint ami most Renthar és Aurora arcán tükröződött, és nem érzett semmit.

- Azon tűnődtem – szólalt meg újra Aurora, és hangjára felfigyelt a kormányzó -, hogy az elvonási tünetek miért enyhültek az utóbbi időben. Azt gondoltam, hogy egyszerűen megtanultam végül nem észrevenni.

- A Kút mágiája megváltozott – mondta Lor’themar. – Talán egy kis időbe telik néhányunknak alkalmazkodni hozzá.

- Néhányunknak igen. – Aurora kinyújtotta a karját, és úgy tűnt, megragadt valamit, amit Lor’themar nem láthatott, majd az ujjai között forgatta, mint egy szalagot. – A Fény papnője vagyok. Ismerem ezt a mágiát.

- Hatalmas ajándék volt – hallotta Lor’themar a saját hangját. Aurora félrebiccentett fejjel nézte, és Lor’themar tudta, hogy meggyőződésének hiánya nem maradt észrevétlen.

- Ha a herceg halott – szólalt meg hirtelen Renthar -, akkor ki viseli most Quel’Thalas koronáját?

- A trón betöltetlen.

Renthar összehúzta a szemét. – És ha valaki igénnyel lépne fel?

- Nincs senki élő, akinek joga lenne hozzá.

Renthar egyenesen a szemébe nézett. Lor’themar viszonozta a tekintetét és nem hunyászkodott meg. Karvalylándzsás Renthar sok mindenben elbizonytalaníthatta őt, de nem ebben.

Ismét Aurora szólalt meg: - Gondolom, ez minden, amit mondani akartál.

 

- Igen – felelte Lor’themar.

- Akkor nyugodtan elmehetsz – mondta Renthar.

Lor’themar behunyta a szemét. – Van még valami. – Ez lesz a legnehezebb.

- Van még? – Renthar hangja egyhangú volt. – Nos?

- Mivel a Haragvónap sereg visszatért hozzánk – kezdte Lor’themar – és a helyzetünk a Szellemföldeken sokkal… biztosabb… a Messzejárókra kevesebb nyomás nehezedik. Ők… én… rendszeresen küldök nektek ellátmányt.

Lor’themar már hozzászokott azok gúnyolódásához, akiknek nem tetszett a cselekedete, de nem készült fel teljesen arra szúrásra, amelyet Renthar gúnyos nevetése okozott. Még Aurora annyira visszafogott és nyugodt arca, egy papnő arca is leplezetlen ellenszenvet tükrözött.

- Hat éve rothadunk itt, a te parancsodra dobtak ki minket otthonainkból, mivel elutasítottuk, hogy élő dolgokból szívjuk el a mágiát, mint holmi vámpírok – emelkedett fel Renthar az üléséből, és szinte remegett a dühtől. – És most fel akarod ajánlani a segítségedet? Mindazok után, amin átmentünk, te most eljösz hozzánk? Azok után, amit a Horda tett velünk annak az átkozott embernek a nevében, aki íjásznak meri nevezni magát? Mit gondolsz, milyen vak vagyok, Lor’themar? Meg kellene öljelek. Meg kellene, hogy öljelek és elvinnem a fejedett Sylvanasnak!

Bár csengett a füle a kitöréstől, Lor’themar apró, raiconális része Renthar egyik szavába kapaszkodott és nem engedte el. Íjászt mondott és nem is akármilyet, egy ember íjászt. Amennyire Lor’themar tudta, ilyenből csak egy volt.

- Azt hittem – kezdte lassan -, hogy Nathanos Marrist megölte a Falka.

Aurora és Renthar mindketten lassan feléje fordultak, az arcuk olyan hideg volt, mint egy procelánbabának. Amióta megérkezett ide, Lor’themar először hallotta a saját szívverésének dobolását a fülében, és a torkát fojtogató gombóctól nyelni is alig tudott.

Aurora szólalt meg először.

- Megölték – mondta – majd feltámasztották, hogy egy legyen közülük.

Lor’themar szótlan maradt, de nem vette le a szemét Auroráról. Volt ott még valami, mintha árnyék suhant volna át a szoba sarkában, és tudnia kellett, mi volt az, mielőtt elmegy.

- Nem maradt a Falkával – folytatta a papnő.

- Sylvanas mindig különösen büszke volt rá – suttogta elfordulva Renthar. Hosszú szünet után folytatta: - Nem kellett volna meglepetésként érnie, hogy a saját szolgálatába hívta őt.

- „A Banshee Királynő Bajnokának nevében jöttünk.” Ezt mondták – tette hozzá -, amikor megérkeztek. „Van valamitek, ami hozzám tartozik.” – Renthar megfordult, hogy szembenézzen Lor’themarral. – Egy másolatot őriztünk arról az okiratról, amely Marrisnak a Messzejárókhoz való felvételéről tartalmazott adatokat. Erőszakkal vették el tőlünk, és megöltek minden íjászt, aki az útjukba került. Elhagyottak, Lor’themar. Sylvanas népe. A szövetségeseid.

Lor’themar nem tudott megszólalni; félt, hogy a hangja darabokra tör.

- Valaha boldogan adtam volna az életemet is az íjász-tábornoknak. – Renthar hangjában elviselhetetlen keserűség hallatszott. – De már nem vagyunk az ő népe. És nem vagyunk a tiéd sem.

- Renthar – kezdte Lor’themar – a nézeteltéréseink ellenére tudod, hogy én nem…

Renthar felnevetett, hosszan, tisztán és élesen, mint egy tőr.

- Azért küldtél ide minket, hogy elvesszünk, hogy elfeledjetek, és aztán merészelsz megdöbbenni azon, hogy szenvedünk? Nem számít, hogy milyen átkok kísérnek majd a pokolban, Lor’themar, soha nem lesznek elegek. Tudom, hogy kinek a csapatai állomásoznak Tranquillienben, Kormányzó Úr. Kíváncsi vagyok, hogy hányan voltak a te fajtádból, sindorei íjászok, akik thalassiani földön öltek a te orrod előtt. Nézz szembe a gonosszal, ahogy jónak látod. Én csak remélni tudom, hogy egy nap eljön érted az ördög. És most menj – modnta csendesen. – Küldj ellátmányt, ha akarsz. Én az ellátmányt hozók szívét fogom visszaküldeni neked a saját köpenyükbe burkolva.

Lor’themar felállt, és nem tudott mást tenni, csak megfordulni és távozni. Felkészületlenül kapták el őt, és a körülötte lévő falak többé nem tűntek valósnak, nem igazolták valódiságukat. Látta az álló Aurorát, a büszkeség szellemét, ahogy letekint rá magasan és dacosan hordott állal. Sem ő, sem Renthar nem szólt egy szót sem, és a puszta gyűlöletük mellbe taszította őt.

Nem volt oka, hogy harcoljon velük. Talán felajánlhatta volna bűnbánatát, de csak megvetették volna őt érte, és igazából nem is tudta volna őket hibáztatni ezért. Ha reménykedett is benne, hogy vezekléssel mindent jóvátehet – és talán tényleg bízott ebben – a Járványföldek sivársága elfojtotta és megakasztotta, ahogy ezt tette mindazzal, ami élt és álmodott ezen a földön. Ezek a hidak már régen felégtek, és a saját kezével gyújtotta meg a lángot.

Mindhárom őr az előszobában várakozott rá egy tucatnyi quel’dorei Messzejáróval körülvéve, akik nyilaikat kifeszítve tartották. Alig mozdította meg a fejét. Egyszerűen csak kisétált, őrei csendben követték.

Az úton egy Quel’Lithieni járőr tartotta futókarvalyaik kantárját, egy másik a fegyvereiket. Fogta a dolgait, felült a nyeregbe, és odafordult, ahol Renthar és Aurora állt őt nézve. Mondani kellett volna valamit, bármit, amivel áthidalhatta volna a közöttük lévő szakadékit, de bármilyen szavak voltak is ezek, mind kiszáradtak és elporladtak az ajkán. Elfordult futókarvalyával és többé nem nézett vissza.