2011. október 20., csütörtök

T&K - A dzsungel trollok kultúrája

Figyelembe véve azt, amit eddig megtanultam a Sötétlándzsa törzs jelenlegi történelméről, főleg Vok'fontól, a törzs egy korábbi tagjától, cseppet sem csodálkozom rajta, hogy a Sötétlándzsás trollok úgy érzik, hogy nagy hálával tartoznak az orkoknak, valamint azon, hogy mára a Horda tagjai lettek. A számos dzsungel troll csoport közül a Sötétlándzsa törzs mindig is a kivétel volt.
 
Bárki, aki valaha is találkozott egy dzsungel trollal, tudja, hogy milyen kegyetlenek és barbárok tudnak ezek a lények lenni. Ezek a gonosz humanoidok brutális, kíméletlen, gonosz ördögök, akik folyamatosan háborúban állnak a civilizált társadalmakkal. Különösen szeretik az „alsóbbrendű” lények lemészárlását – ahogy azokat nevezik, akik jobban támaszkodnak a mágiára, mint a nyers erőre. Kedvelt célpontjaik az emberi és elf települések, karavánok és utazók, és ritkán hagynak a támadásaik során bárkit is életben. A csata során a dzsungel trollok hadműveleteinek az egyik fajtája, hogy amikor csak tudnak, szemtől-szembeni verekedésbe kezdjenek az elf ellenséggel. Habár nem tudom megmondani, hogy a legtöbb dzsungel troll miért gyűlöli ennyire az elfeket – még annál is jobban, mint az embereket -, ez talán összefüggésben van az elfekkel való múltbéli tapasztalataikkal. Végül is majdnem elpusztították az összes trollt – hogy magát a világot ne is említsem. De lehet, hogy egyszerűen csak az elfek érthetetlen tárgyalási stílusával áll összefüggésben.

 
A dzsungel trollok többsége ma Fojtótövis Völgyből és Zandalarból zúdul ránk, de megtalálhatók más területeken is, különösen Azeroth déli részén. Habár az nem tisztázott, hogy mi motiválja a számos dzsungel troll törzset, úgy tűnik, hogy mindet az a vágy kísérti, hogy az egykor hatalmas Gurubashi Birodalom elmúlt dicsőségét visszaállítsák. Azonban az, hogy képtelenek más népekkel – még más dzsungel trollokkal sem – szövetkezni, távoltartja őket attól, hogy egy hosszútávon ütőképes hadsereget hozzanak létre. A Sötétlándzsa törzs ismét csak kivétel, mivel már bizonyították lojalitásukat a Hordához. Ugyanakkor minden dzsungel troll törzs nagyon fegyelmezett és mindegyiket a legravaszabb vagy legerősebb egyén vezeti.
 
Amit összegyűjtöttem Vok’fontól, abból az derül ki, hogy a dzsungel troll férfiak irányítják népük életének minden részletét. Hatalmas törzsfőnökök, bölcs tanácsosok, megáldott gyógyítók, erős boszorkány-doktorok, kísérteties árnyék-vadászok, vad harcosok, leleményes járőrök és ravasz vadászok csak a törzs férfitagjai lehetnek.
A nőkre úgy tekintenek, mint a törzs férfitagjainak tulajdonára. Nincs hangjuk népük komplex szociális struktúrájában, és életük azoktól a férfiaktól függ, akik birtokolják őket. A női dzsungel trollok csak egy célt szolgálnak: népük szaporodását. A nő az apja (vagy ha az apja halott, a bátyja) tulajdona, amíg az úgy nem dönt, hogy felajánlja egy férjnek. Habár nem mertem túl sokat kérdezősködni a troll házasságok bonyolult voltáról és arról a szerepről, amit ezek a kapcsolatok a társadalmukban játszanak, azt megtudtam Vok’fontól, hogy a dzsungel trollok úgy tekintenek a feleségeikre, mint egyfelől trófeákra, amelyekre büszkék, másfelől mint egyszerű szolgákra, akiknek semmilyen joguk nincs.
 
A dzsungel troll társadalomban minél több felesége van egy harcosnak, annál több szál fűzi a törzshöz és annál több szövetségese van. Habár a harcosnak gondoskodnia kell az összes feleségéről, nemcsak presztízs, hanem politikai és szociális érdeke is az, hogy minél több felesége legyen. Végülis csak egy készséges apa vagy báty egyezik bele, hogy odaadja a nőt egy férjnek; ugyanakkor természetesen dönthet úgy is a férj, hogy az egyik feleségét odaadja egy másik dzsungel trollnak nagyrabecsülése jeléül. Az ilyen értékes ajándék a tisztelet és az ajándékozó és ajándékozott közötti kölcsönös barátság jele. Vok’fon azt mondja, hogy ezáltal az ősi hagyomány által köttettek szövetségek más törzsekkel, de a legtöbb férfi, akit ismerek, ezt ugyanolyan visszataszítónak tartaná, mint én. Nem ritka, hogy egy gyengébb dzsungel troll törzs a tisztelete és a béke jeléül felajánlja a feleségeit egy nagyobb és jobban szervezett törzs harcosainak. Sajnos a dzsungel trollok egyszerűen ennyire primitívek, de a Sötétlándzsa törzs tagjai közül – akik a szelídebb Horda befolyásától szenvednek, ahogy Vok’fon mondaná – néhányan megkérdőjelezik ezt az idejétmúlt életmódot. Ki merem jelenteni, hogy van számukra remény, bár őszintén kételkedek benne, miután láttam Vok’fon reakcióját, mikor felvetettem neki a nemek közötti kölcsönös tiszteletet és egyenlőséget. Ugyanakkor még a kegyetlen dzsungel trollok között is tisztelet vívnak ki azok a nők, akik kitűnnek a harcokban, szóval talán van remény.


A dzsungel trollok számos törzsre szakadtak, amelyeknek nem sok közük van egymáshoz. Bár ideiglenes szövetségeket és megállapodásokat kötnek, a dzsungel trollok többsége úgy hiszi, hogy ezek a dolgok azért vannak, hogy felrúgják őket. Talán jobban, mint bármely más troll faj, a dzsungel trollok a saját törzsük tagjain kívül nem bíznak másban. Így gyakran háborúznak az összes humanoiddal, köztük más törzshöz tartozó dzsungel trollokkal. Már régen rájöttem, hogy ezek a lények nagyon leleményes és akaratos egyének, akik rendkívüli túlélési ösztönnel vannak megáldva.
 
A dzsungel troll társadalom egyik leglenyűgözőbb nézőpontja az a mód, ahogy minden törzs kasztok rendszerére oszlik. Habár ők ezt nem mondják ennyire ki, de számos alcsoport bontja meg a törzset. Általában a csoport legerősebb, legaljasabb és legravaszabb tagja, a törzsfőnök hozza meg a népére vonatkozó minden fontos döntést. A törzsfőnök a legtöbbször egy harcos, aki számtalan csatában bizonyította erejét, és aki emellett képes nagy seregeket győzelemre vezetni. Lehet egy kiváló és karizmatikus boszorkánydoktor, pap vagy árnyék-vadász is. Bármelyik eset is áll fenn, a törzsfőnök mindenekelőtt egy erős hatalmú és mélyen tisztelt személy, aki újra és újra bizonyítja felbecsülhetetlen értékét a törzsnek.
 
Egy dzsungel troll törzs törzsfőnöke általában vaskézzel irányítja népét, mivel bármelyik harcos gyengeségének a legelső jele is kikezdheti vezető pozícióját. Amíg az, hogy valaki megkérdőjelezné a törzsfőnök vezetői képességét, nem mindennapos eset, addig a törzsfőnök és egy kihívó közötti párviadalra nagyon gyakran kerül sor. Ezek halálra menő küzdelmek, és a győztes vagy marad népének vezére, vagy ő lesz az új törzsfőnök. Más esetekben van, hogy egy ravasz személy együttműködik más trollokkal, hogy a gyengének bizonyult törzsfőnököt megöljék, hogy elfoglalhassa a helyét. Amikor egy ilyen akcióra fény derül, a legtöbb dzsungel troll egyszerűen úgy gondolja, hogy egy erős törzsfőnök először is megakadályozná az orgyilkosok akcióját, így azt is készségesen elfogadja, hogy kettejük közül az erősebb, a leleményesebb és az ambiciózusabb legyen az új törzsfőnök – és így az a troll, aki a legalkalmasabb arra, hogy újra dicsőségre vezesse őket.

Egy okos törzsfőnök ugyanakkor tudja, hogyan szerezze meg népének hűségét. Talán ennél is fontosabb, hogy képes olyan személyekkel körülvenni magát, akik osztoznak a vágyaiban és az ambícióiban. Megjutalmazza a hozzá hű harcosokat és bölcseket. Ezért fontos a törzsfőnök kísérete, nemcsak abból a szempontból, hogy a törzs jelenlegi és jövőbeni jóléte biztosítva legyen, hanem hogy a vezetője is életben maradjon. A törzsfőnök kíséretébe tartoznak a legagyafúrtabb tanácsadók és a törzs leghatalmasabb boszorkánydoktorai csakúgy, mint a legbuzgóbb testőrök.
 
Hacsak nem maga a törzsfőnök a törzs elsőszámú boszorkánydoktora vagy papja, akkor az ő jobbkeze tölti be ezt a szerepet. Tipikus, hogy a törzsfőnök a törzs legerősebb varázshasználójának tanácsaira és varázslataira támaszkodik. Ez a „jobbkéz” mindenben segíti a törzsfőnököt. Az ő szerepe elsősorban, hogy tanácsokkal lássa el a törzsfőnököt és támogassa őt minden döntésében. Ha a törzsfőnök a legerősebb varázshasználó az emberei között, akkor egy erős kard áll a jobb oldalán. Ha a törzsfőnök eltűnik vagy megölik, akkor a jobbkeze veszi át ideiglenesen a törzs vezetését, amíg ki nem kiáltják az új törzsfőnököt.
 
A törzsfőnök kíséretében számos bölcset is találhatunk. Ezek a személyek alkotják a „bölcsek tanácsát”, amit a legtapasztaltabb vezet. A tanács legtöbb tagja tapasztalt árnyék-vadász, pap vagy boszorkánydoktor, de néhány veterán harcost is meghívnak a tagjai közé. Ezek a trollok a belügyekben segítik a törzsfőnököt, például közvetítenek a törzstagok közötti vitákban, megtervezik az ellenséges területeken való fosztogatásokat, vagy biztosítják, hogy egy korábbi ellenség a szövetségesük legyen legalább egy kis időre. Ez a tanács általában egyetlen hangon keresztül szólal meg: a legtiszteletreméltóbb tag hangján. Egy dzsungel troll számára egy hely a tanácsban nagy megtiszteltetés, ami folyamatos jólétet és sokáig tartó presztízst jelent a családja számára.


Legutolsósorban a törzsfőnök kíséretének tagjai a hű testőrök, akiket nyilvánvaló okokból „szeletelőknek” hívnak. Általában a törzsfőnök egyik régi bajtársa vezeti ezt az elit harcosokból álló csoportot, aminek feladata a törzsfőnök és családjának védelmezése. Háborúban két funkciót szolgálnak. Az első és legnyilvánvalóbb, hogy semmilyen baj ne érhesse a vezetőjüket, miközben a csapatait a csatába vezeti. Ugyanakkor, mivel a szeletelők között vannak a törzs legerősebb harcosai, a törzsfőnök gyakran használja őket rohamosztagként és olyan fontos küldetésekre küldi őket, mint az ellenség csapatainak oldalba támadása, az ellenséges sereg vezetőjének megrohamozása, vagy az ellenség zászlajának elrablása a harci kedv csökkentése érdekében.

Egy dzsungel troll törzs nagy része harcosokból áll. A legkiválóbbak közülük kegyetlen barbárok, akik számos csatában bizonyították érdemességüket. Ezek a harcosok portyákat szerveznek, és a kevésbé tapasztalt harcosokat vezetik az ütközetekben. Minden dzsungel troll merész ellenfél, ugyanakkor képzett vadász. A dzsungel trollok azzal látják el a gyerekeket és az időseket (és tartják el asszonyaikat), amihez a legjobban értenek: harccal és vadászattal.

Kora gyerekkorban tanulják meg a dzsungel trollok a lándzsa- és késforgatást. A dzsungel troll csöppségek gyakran játszanak hegyes falándzsákkal és kiélesített pengékkel, és a brutális, valóságot utánzó harcaik során sokan meg is sérülnek. Az ifjakat megtanítják arra is, hogy hogyan kövessék az állatokat és a vad bestiákat. Hároméves koruktól a dzsungel troll gyerekek egyre többször csatlakoznak a vadászat során a törzs férfitagjaihoz. Mire elérik a felnőttkort, már kiváló vadászok. A dzsungel trollok durva törzsi élete rákényszerítette őket arra, hogy alkalmazkodjanak a változáshoz és állandóan résen legyenek a veszélyekkel szemben. Még egy fiatal, tapasztalatlan harcos is figyelemre méltó ellenfélnek bizonyulhat a harcban, de a legveszedelmesebb támadók azok, akik megtanulták uralni a dühüket. A leglenyűgözőbb az, hogy ezek a dühödt harcosok Vok’fon szavai szerint a bennük élő bestiából táplálkoznak. Nem hagyományos barbárok, ezért is hívják ők magukat legfőbbeknek. 


Kevés dzsungel troll férfi riad vissza a harctól, de vannak, akik nagyobb szellemmel vannak megáldva társaiknál. Gyakran őseik hagyományos hitének vonzását érzik, és a hívásra válaszolva boszorkánydoktorokká, papokká, vagy (a Sötétlándzsa törzs esetében) sámánokká válnak; a leghatalmasabbak végül árnyék-vadászok lesznek. Ezek a trollok speciális szerepet töltenek be a törzs életében és számos előjoggal rendelkeznek. A gyógyítók, tanácsadók, a tudás és az ősi szertartások őrzői szájhagyomány útján tanulják mesterségüket. Általuk éleszti fel a tüzet a fiatalság szívében a törzs történelme, eredményei és az elmúlt napok dicsősége, így adva új reményt a népnek.
Csakúgy, mint a rokon troll fajok, a dzsungel trollok is a voodoo mágiát gyakorolják. A boszorkánydoktorok és az alkalmi papok, akikre úgy tekintenek, mint az ősrégi hit őrzőire, mutatják be a törzs számára kedvező hagyományos szertartásokat és ceremóniákat. Habár saját troll testvéreik nagyon mélyen tisztelik őket, a boszorkánydoktorokra és voodoo papokra eléggé ferde szemmel néz az összes többi faj – végülis kevesen értik meg különös életmódjukat. A Sötétlándzsa törzsben az ősi praktikák mellett megtalálható a sámánizmus is, ami lassan, de biztosan vált egyre elterjedtebbé a Hordához való csatlakozás után.

A legtöbb dzsungel troll törzs rendszeresen gyakorolja a kannibalizmust. A dzsungel trollok úgy hiszik, hogy az ellenség húsának elfogyasztásával nemcsak lecsillapítják az elhunyt szellemét, de ebből a szellemből maguk is nyernek egy darabot. Ezért azzal, hogy megeszik az ellenséget, a dzsungel trollok bebiztosítják, hogy az ellenség kártékony szelleme ne hozzon rájuk balszerencsét. Így semmilyen lelkifurdalást nem okoz nekik az, hogy felfalják a csatában legyőzött ellenséget, legyen az troll vagy más faj. Habár még jelenleg is tartják magukat ősi hiedelmeikhez a Sötétlándzsa törzsben, a Hordával való együttműködésük önmegtartóztatásra és más erényekre tanította őket. Más hitek, különösen az orkoké, szintén „megfertőzik” az ősi hagyományaikat – ahogy arra Vok’fon számtalan alkalommal emlékeztetett. Habár számomra úgy tűnik, hogy a Sötétlándzsa trolloknak még hosszú utat kell bejárniuk, mire igazán civilizáltnak mondhatják magukat, de legalább a nemes orkok már megtanítottak nekik néhány alapvető dolgot. A Sötétlándzsa törzs ma már nem gyakorolja a kannibalizmust – legalábbis nem nyíltan.

Vok’fon nyilvánvalóan nem szereti azt, amivé Sötétlándzsás testvérei fejlődnek. Úgy gondolja, hogy fokozatosan egyre erőtlenebbé válnak, és a civilizáció lesz az oka végső és elkerülhetetlen bukásuknak. Mindazonáltal a száműzött Sötétlándzsás még mindig úgy érzi, hogy mély hálával tartozik az orkoknak, és soha nem fogja elárulni őket. Ez a különös barbár becsületkódex a Sötétlándzsa törzs összes tagja között általános. Bármit is hisz Vok’fon, a Visszhang-szigetek dzsungel trolljai mindig is fajtájuk legcivilizáltabbjai lesznek. A régi időkben, még az Ősök Háborúja előtt, hatalmas birodalmat hoztak létre és tartottak fenn, amely az ősi Kalimdor teljes széltében és hosszában elterült. Nem lenne logikus azt feltételezni, hogy a civilizáció csírái mindig is megtalálhatóak voltak a dzsungel trolloknál? Nem lehet egyszerűen arra gondolni, hogy a Horda ráhatásával egyszer újra civilizált néppé válhatnának? Hát igen, egy törp mindig álmodozhat.

Három hét együttutazás után, Vok’fon magával egyenlőnek nyilvánított engem. Végülis nem lehet, hogy egyszerűen csak rokonlelkek vagyunk, akik ellentétes oldalon harcolnak? Egy régi aranyérem két oldala, ahol mindkettő sikertelenül próbál hosszan a másik szemébe nézni? Nem azt mondom, hogy szeretem a trollokat. Mert nem. De megoszthattam valami különlegeset korábbi fogvatartómmal. Igen, jól olvassátok, a korábbi fogvatartómmal. Vok’fon szabadon eresztett (máskülönben most nem olvashatnátok ezt), ami egy különös megnyilvánulása egy dühös harcos kedvességének, akit megöltem volna, ha nem lett volna olyan szerencsés, hogy ő ütött ki először engem. Legközelebb, ha találkozunk, az ellentétes oldalon fogunk állni. Addig is, nagyra értékelem mindazt, amit megtanított nekem a népéről, annak történelméről és különös életmódjáról.


(Forrás: Wow RPG Horde Player's Guide 143-145.p.)

2011. október 18., kedd

A hét kérdése - A következő áldozat

Az eheti kérdés a Wow-Insider tegnapi reggeli kérdése, amely megtetszett, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok.

Azt tudjuk, hogy a Blizzard nem kíméli a szereplőket és könnyen elhullajt belőlük egyet-egyet. Ez a vezetőkre is igaz. Ha csak a vanilla Wow-tól nézzük, akkor megöltük Zul'jint, Kael'thast, nemrég Fandralt. A Kataklizmával elveszítettük Cairne-t és úgy tűnik, Magnit is. 

Melyik vezető lesz a Wow következő áldozata?

Szerintem sokan fognak Sylvanasra tippelni, de a róla szóló novella alapján én azt gondolom, hogy bár meg fog halni előbb-utóbb és nem éli túl a teljes Wow-ot, nem az ő ideje érkezik el legközelebb.
Az én jelöltem: Malfurion.

1. Bár csak nemrég tért vissza, a jelentős eseményeknél szinte a kezdetek óta jelen van. Most is ő vezeti a Hyjal-hegyen a fő csapatokat Ragnaros ellen, és bár legyőzték őt, ez majdnem Hamuul életébe került. 
2. Véleményem szerint hamarosan találkozni fogunk az újabb Old Goddal, N'Zoth-tal, aki a Smaragd Álmot is megtámadta a Rémálom keretében, így személyes küldetésének tekintheti ennek az Old Godnak a legyőzését.
3. Az éjelfek halandók lettek és ezt érzik is. Malfurion saját magán is észrevette az öregedés jeleit, és nem tudja, hogy mennyi ideje lehet hátra.

És szerintetek?

2011. október 16., vasárnap

Tyrande és Malfurion - A hit magjai 1. rész

Tyrande & Malfurion: A hit magjai
írta: Valerie Watrous

Akár aludhatott is volna. Az éjelf nő teste tökéletesen nyugodtnak tűnt, kivéve a száját, amely  kissé lefelé görbült, mintha rosszat álmodna. A teste érintetlen volt és nagyrészt sértetlen, ellentétben azokkal, akiket manapság látni lehetett. Suttogószél Tyrande letérdelt a holttest mellé, hogy jobban megnézze. Véres hínár volt a halott nő hajában és tengerszagot árasztott magából, ahogy a test lassan rothadni kezdett. Napok óta halott volt. Valószínűleg a Kataklizma első áldozata lehetett, akit messzire sodort az ár. Elune egyetlen papnője sem hozhatta már vissza.



- Tyrande! – A főpapnő felkapta a fejét, ahogy egyik legközelebbi bizalmasának, Merendének a hangját hallotta. Látta, ahogy Merende egy fehér köntösben síró fiatal papnőt támogat végig Rut’theran Falva partjainál. Ahogy közeledett feléjük, Tyrande kezdte megérteni, miért sír a nő. Egy fiatal éjelf lány összetört teste feküdt előttük.

- A húga - suttogta Merende hangtalanul a bánattól lesújtott papnő felé mutatva. Tyrande bólintott, és jelezte nekik, hogy menjenek arrébb. Amikor a terület kiürült, a holttest felé fordította tekintetét. Abban a pillanatban tudta, hogy nincsen remény – a végtagok természetellenes pózba voltak csavarodva, és a sebekből már minden vér kifolyt –, de az éjelfek nem hagyják magukra halottaikat. A testet megtisztítják, a sebeket elrejtik, az eltörött tagokat helyrerakják, mielőtt visszaadnák testét a földnek.

Tyrande leguggolt és letörölte a sárt a lány arcáról, miközben lágy imákat suttogott a holdistennőnek, hogy vezesse szellemét és csillapítsa nővére bánatát. A sisakrostélya félrecsúszott, feltárva a világos lilaszínű bőrt és a hullámos mélykék hajat. A mandulavágású szemek még mindig nyitva voltak, a felhős ég felé bámultak. Nagyon hasonlított arra az arcra, amelyet először többezer évvel ezelőtt látott meg. Tyrande lehunyta a szemét, hogy megállítsa a közelgő könnyeket.

Shandris... bárcsak hallanék felőled...

* * * * *

- Meddig tudtál elrepülni, Morthis? – kérdezte Haragvihar Malfurion, miközben egy bögre gőzölgő almabort adott a felderítőnek. A másik éjelf hálásan kortyolt az italból, és elfojtotta remegését. A bőréig átázott, miközben visszatért járőrözéséből, de a kényelem várhatott addig, amíg megosztja felfedezését. A két druida a Cenarion Enklávé legfelsőbb szobájában húzódott meg.

- A szél szörnyű volt. Csak Maestra Állomását értem el, de kaptak pár hírt Astranaarból és Feralasból. – A járőr az egyik fapadon telepedett le a szobában, és idegesen figyelte, ahogy Darnassus fáinak ágai himbálóztak.

- Astranaar még áll? – Malfurion hangjából hallatszott a megkönnyebbülés. Napok óta a járőrcsapatokat irányította, de csak a druidák fele tudta elérni a kontinenst legjobb képességeik ellenére is. Szomjaztak a hírek után, és sokan a legrosszabbtól tartottak.

- Igen, Nijel Őrhelyével együtt megkímélte az idő, de a partmenti települések kevésbé voltak szerencsések.

- Hogy érted ezt?

- Sötétpart elérhetetlen. Egyik druida sem tért vissza, akit odaküldtek – a járőr hangját megtörte a szomorúság. Néhány barátja is az eltűntek között volt. – Körbe kellett repülnöm az egész területet, hogy elkerüljem, hogy az erős szél elkapjon.

- Mi hír Holdtollú Erődről? – kérdezte Malfurion. Ebben a pillanatban Tyrande vékony alakja tűnt fel a szoba ajtajávan.

- Holdtollú? – Morthis a fődruidára pillantott, mint aki nem biztos benne, hogy folytassa-e. – A felderítők onnan nem tudtak senkivel sem kapcsolatba lépni. A távolból csak a tajtékzó tengert látták... és nagákat. – A hangja suttogásba váltott, amikor észrevette, hogy Tyrande közeledik feléjük. – Több száz nagát.
A hatalmas, kígyószerű lények már a múltban is megtámadták párszor Holdtollú Erődöt, de teljesfokú ostromról még nem hallottak.

- Látták a szigetet? Láttak túlélőket? – kérdezte a főpapnő élesen.

A járőr megrázta a fejét. – Senkit nem láttak. - Tyrande arckifejezése lesújtó volt, és szinte érezni lehetett a szívfájdalmát. – De az ég sötét volt, és erősen esett. Kétlem, hogy a parancsnok... – megállt, és inkább újrafogalmazta szavait. – Úgy értem, a Holdtollú Erődben lévő Vigyázók a legjobbak, Főpapnő.

Tyrande sóhajtott, és kezét a járőr vállára tette megnyugtatólag.

- A bátorságod és a kitartásod hozta el nekünk ezeket a híreket, Morthis. Köszönjük. Először hallunk a kontinensről híreket, mióta a tragédia bekövetkezett. Többet nem kérhetünk tőled. Kérlek, pihenj le.

A felderítő bólintott és lassú, fáradt léptekkel elhagyta a szobát.



Malfurion a feleségéhez fordult. Gyönyörű, szinte kortalan arcát megkeményítette az aggodalom, a félelem és az a megingathatatlan elszántság, amelyet már könnyen felismert hosszú kapcsolatuk alatt.

- Öt áldozat volt Rut’theranban – mondta a nő. – Egyiket se tudtam megmenteni.

- Tyrande... – Malfurion megnyugtatóan megszorította felesége kezét.

- El kell mennem hozzá, Mal. Shandris olyan nekem, mint a lányom. – Szünetet tartott. – Talán az egyetlen, aki valaha a lányom lehet.

Szavai ott lógtak a levegőben. Volt idő, amikor a jövő határtalannak tűnt az éjelfek számára, de a világfa Nordrassil áldásának feláldozása ennek az álomnak a feláldozását is jelentette. Az éjelfek új halandóságának következményei egyelőre nem látszottak tisztán, de sokan érezték a néma halál lebegését vállukon. A csillagok gyermekei már nem voltak kortalanok, mint azt a nevük sugallta.

- Megértelek, de miért most? Honnan tudod, hogy az erőd sorsa még nem dőlt el? – kérdezte a fődruida, miközben homlokán ráncokat vetett az aggodalom.

- Amióta ez az egész elkezdődött, azóta jár Shandris a fejemben. Nem tudom megmondani, hogy honnan tudom, de biztos vagyok benne.

- Akkor volt egy látomásod? – Malfurion tudta, hogy a holdistennő, Elune gyakran nyújtott ilyen látomásokat Tyrandenak a múltban.

- Nem, ez alkalommal nem. Elune mostanában nem nyilatkozik meg. Az érzéseim belülről fakadnak... Egy anya mindig tudja, hogy mikor van veszélyben a gyermeke. – Megállt, miközben a férfi szkeptikusan nézte. – Nem minden köteléket a vér fűz össze, Mal.

- De amióta ez a tragédia megtörtént, azt mondjuk népünknek, hogy maradjanak Teldrassilban. Hogy ne keressék rokonaikat a kontinensen, mert a saját halálukon kívül nem biztos, hogy találnak mást.

- Azt hiszed, hogy a halálomba megyek? – Az éjelf nő szemei jéghidegek voltak.

- Nem – vallotta be a férje. Nem volt kétséges, hogy a főpapnő Elune kegyeltje volt, emellett kiváló harcos is a saját jogán. – De én nem hagyom el Darnassust ilyen veszélyes időkben. Tudom, hogy korábban túl sokszor voltam távol – és ez bánt engem. Azt kívánom, bárcsak ott lettem volna, amikor Teldrassil létrejött, amikor a fivéremet elérte a végzete a Külső Földeken – sóhajtott. – De nem tudom megváltoztatni a múltat. Most viszont itt tudok lenni. – És itt lehetnél az oldalamon, tette volna hozzá, de felesége arckifejezése elnémította.

- Illidan végzete szerencsétlen dolog volt, Mal. Mindannyian tehetetlenek voltunk. Az őrülete legyűrte őt, és nem maradt mit tenni. – Még mindig emlékezett rá, hogy milyen furcsa volt a férfi, szinte idegen, amikor Sargeras kiégette a szemeit évezredekkel ezelőtt. – Minden erőnket azokra kell összpontosítanunk, akiket megmenthetünk... vagy különben időről időre újra megbánjuk döntéseinket.

Ezzel a főpapnő megfordult és kiment a szobából, elefántcsontszínű köntöse hirtelen támadt viharként lobogott körülötte.

2011. október 6., csütörtök

A hét kérdése - A legutálatosabb szereplő

Nos, múlt héten a legkedvesebb szereplőt kellett megnevezni, és bizony a legkülönfélébb válaszok jöttek ki, ugyanaz a név szinte nem fordult elő kétszer.
Ezen a héten pont az ellenkezőjére vagyok kíváncsi:

Ki az, akinek a legszívesebben behúznál egyet, akit a legjobban utálsz a Warcraft szereplői közül?

Bár azt hiszem, hogy erre sokaknak a Garrosh vagy Variann a válaszuk, nekem egy másik szereplő lett az, akinek minden egyes szavánál kinyílt a nemlétező bicskám:

Arygos, a kék sárkány

Igen, Malygos fia, aki Ahn'Qiraj foglya is volt. Aki annyira utálta a szemében apja gyilkosának számító Alexstraszát, hogy inkább az apját őrületbe kergető és nemzetségének nagy részét kiirtó Halálszárny mellé állt. Mind a Wow questjei során, mind a Golden-könyvben olyan mondatokat kapott, amelyekből áradt a pökhendiség, a beképzeltség és a sznobság. Ha volt szereplő, akinek egyáltalán nem sajnáltam a halálát, akkor az ő volt.

És nektek melyik karaktertől áll fel a hátatokon a szőr?

2011. október 4., kedd

T&K - A dzsungel trollok történelme


 

Az első szerencsétlen találkozásom egy trollal – aki egyike volt azoknak a bősz barbároknak, akiket az irányíthatatlan haragkitöréseik szinte bestiává változtatják –, aki hivatalosan a Sötétlándsza (Darkspear) törzsből származott, egészen sajátos módon engedett betekintést a dzsungel trollok történelmébe és kultúrájába. Habár korábban is volt szerencsém trollokhoz, különösen a Zandalarból valókkal, de sose gondoltam volna, hogy ez a balszerencsés találkozás egészen váratlan bepillantást eredményez. Most már sokkal nyitottabban tekintek a trollokra, minden trollra. A találkozásunk különös körülményei ellenére a száműzött Vok’fon becsületesen viselkedett velem, és nagy tiszteletet tanúsított irányomba.

Pár évvel ezelőtt egy csapat bandita rontott rá a csoportra, amellyel utaztam. A csetepaté alatt Vok’fon, mind közül a legerősebb, kiütött engem – habár én is elég jól összekaszaboltam őt. Később arra ébredtem, hogy én vagyok a csoportom egyetlen túlélője és a dzsungel trollok foglya. Mivel „igaz harcos” módjára verekedtem állítása szerint, Vok’fon tisztelt engem és meglepően jól bánt velem – ez olyasmi volt, amit nem vártam volna egy trolltól, mivel barbárságuk és könyörtelenségük közismert tény. Azok alatt a napok alatt, amiket a foglyaként vele töltöttem, sokat beszélgettünk. Vok’fontól és több harcostársától, akikkel az utazásunk alatt találkoztunk, megismertem a dzsungel trollok komplikált történetét, amelynek néhány részletét a Sötétlándzsások akkor sem mondtak meg, ha rákérdeztem.

Nagyon régen, amikor Kalimdor még egyetlen kontines volt, a trollok voltak a föld urai és parancsolói. Két nagy birodalomba tömörültek: az Amani Birodalomba az erdőségekben és a Gurubashi Birodalomba a déli dzsungelekben. Habár az Amani Birodalom erdei trolljai és a Gurubashi Birodalom dzsungel trolljai nem nagyon rajongtak egymásért, elég gyakran egyesítették erejüket egy ősi és rejtélyes civilizáció, az Azj’Aqir ellen. Az aqirok intelligens rovarszerű lények voltak, akik a távoli nyugat földjeit uralták. Az okos aqirok terjeszkedőek és gonoszok voltak. Elhatározták, hogy eltörölnek minden nem-rovar eredetű életet Kalimdor földjeiről.

Évezredekig harcoltak sikerrel az erdei és a dzsungel trollok egyesített seregei, de sose tudtak végső győzelmet aratni. Aztán egyszer, köszönhetően a trollok kitartásának, az aquiri királyság ketté bomlott, ahogy a lakói különálló kolóniákba költöztek a kontinens északi és déli végeibe. Két aquiri városállam jött létre: Azjol-Nerub az északi pusztaságokon és Ahn’Qiraj a déli sivatagban. Ebből következik, hogy a qiraji és a nerubian ugyanabból a fajból, az aqirból származik.

A viszonylagos béke évei után mindkét troll birodalom megszilárdította erődjeit a kezdeti Kalimdoron. Habár már nem kellett tovább szövetségesnek lenniük, az Amani és a Gurubashi birodalmak lakói továbbra is fenntartották egymással a kapcsolatot, és igyekeztek elkerülni az egymással való konfliktust. Ezek a békés idők mindkét nép számára hasznosak voltak. Vok’fon – az én nem várt tanárom a dzsungel trollok történelméről – úgy gondolja, hogy ez volt népének aranykora.



Azonban hamarosan egy új fenyegetés tűnt fel.

Amikor az éjelfek úgy döntöttek, hogy körülveszik az Örökkévalóság Kútját, egy hatalmas birodalmat hoztak létre. A beszélgetőtársam úgy hiszi, hogy valójában egy troll csoport fedezte fel a Kutat, és a mágikus víz változtatta át őket az első éjelfekké. Nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz, de nem ez volt az első alkalom, hogy ezt a szóbeszédet hallottam. A trollok a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudták visszaszorítani az éjelfeket, akik növelték a területeiket, így mind az erdei, mind a dzsungel trollok ősi földjeit megszerezték.

A sokkal halálosabb mágiával szemben, amiről még csak álmodni sem mertek volna, az Amani és a Gurubashi Birodalnak tehetetlenek voltak, és apró, szervezetlen csoportokra bomlottak szét. Ezek a csoportok aztán egymás ellen kezdtek hadakozni – hiába, a trollok mindig trollok maradnak. Mindegyik csoport azt remélte, hogy visszaszerezhetik a földeket, amiket valaha uraltak, de még Vok’fon – aki egyike a legtanulatlanabb harcosoknak, akikkel valaha beszéltem – is felismerte, hogy ez mekkora őrültség volt. Ő ezeket a zavaros időket a „sötét óráknak” nevezi, habár évekig tartottak.

A trollok nagy birodalmai széttöredeztek. Az erdei trollok a korábbi szövetséges dzsungel trollokkal harcoltak, de még rosszabb volt, hogy a különböző dzsungel trollok egymással vívtak egy véres polgárháborút – és még az éjelfek is további pusztítást okoztak közöttük. Ezek a belső konfliktusok majdnem annyi kárt okoztak, mint az éjelfek, így hamarosan a valaha hatalmas testvér-birodalmak trolljai nagyon sebezhetővé váltak. Egy végső összecsapásban az éjelfek szétzúzták az Amani és a Gurubashi trollokat.

A vereségtől megszégyenült és a hatalmasabb erőkkel szembeszállni képtelen túlélő Gurubashi trollok a dzsungel vadonjába vetették magukat, ahol begyógyították sebeiket, miközben Amani testvéreik a sötét erdőkbe vonultak vissza. Időközben az éjelfek meggondolatlan mágiahasználata erre a világra csábította a Lángoló Légiót, és a bukásokat okozta. Amikor az Örökkévalóság Kútja elpusztult és a kontinens szétszakadt, a dzsungel trollok védtelenül nézték, ahogy a korábbi Gurubashi Birodalom legtöbb földje eltűnt.

A következő évszázadok különösen kemények voltak a dzsungel trollok számára, akik civilizált tradícióik egy részét elfeledték, és visszatértek egy sokkal primitívebb életstílushoz. Éhség, járvány és a más népekkel való háború tizedelte tovább a lakosságot, akik nagyon gyéren helyezkedtek el a déli földeken. Kétségbeesésükben a Gurubashi trollok misztikus erők felé fordultak, primitív isteneikhez imádkozva segítségért. Közülük egyedül Hakkar, a legaljasabb válaszolt. Vok’fon szerint Hakkar, akit Léleknyúzónak is neveznek, felajánlotta a Gurubashi trolloknak, hogy megosztja titkát a vérről. Megáldva az erővel, amit csak ez az istenség biztosíthatott, a dzsungel trollok egész Fojtótövis Völgyben kiterjesztették a területeiket, ahogy a Déli Tengerek számos szigetén is. Hakkar ugyanakkor egy kapzsi szellem volt, aki követelte, hogy napi szinten áldozzanak fel neki lelkeket. Vok’fon, mint számos más Sötétlándzsás, úgy gondolja, hogy Hakkar a régi napokban csak azért segített a dzsungel trolloknak, hogy elég energiát gyűjtsön ahhoz, hogy a fizikai világra lépjen. Az istenség titkos álma, amit Vok’fon suttogva tárt fel előttem, az volt, hogy minden halandó lényt felfaljon a bolygón. Amikor a dzsungel trollok erre rájöttek, az istenük és az ő papjai, az Atal’aiok ellen fordultak.




Vok’fon nem sokat tárt fel nekem a legerősebb Gurubashi törzs és Hakkar követői közötti konfliktusból. A mai napog az összes troll, akivel erről a rejtélyes konfliktusról beszéltem, rekedt suttogásban mesélt róla. Amit megtudtam – és amiben a trollok valóban szilárdan hisznek –, hogy Hakkar papjai, az Atal’aiok nagyon erős mágiát használtak, és hogy az istenségnek sikerült fizikai alakot ölteni és erre a világra lépni. Meglepően rövid idő alatt az Atal’aiok és az ő isteni megtestesülésük szétzúzták azt, ami egy újabb erős Gurubashi birodalom lehetett volna. Amikor már a legreménytelenebbnek tűnt a helyzet, a Gurubashi leszármazottaknak sikerült legyőzniük Hakkar megtestesülését és a papjait száműzniük.

Sokan félnek ma is attól, hogy az Atal’aiok egyszercsak előjönnek búvóhelyeikről, és megpróbálják az istenüket újra visszahozni a világba, de Vok’fon nem tartozik közéjük. Valójában amikor elmondta ezt a részét népe történelmének, csak legyintett és gúnyolódott az ilyen megjegyzések bolondságán. Nem adnám érte a jobb kezem – vagy ha már itt tartunk, a bal kezem -,hogy Vok’fon megvetése jogos lenne. Amennyit én tudok, az Atal’aiok igenis lappangó veszélyt jelenthetnek a világra, úgy, ahogy azt a dzsungel trollok jóslatai mondják.

Akármi is a helyzet, a régi Gurubashi törzsek – akik egyesítették erejüket, hogy legyőzzék Hakkart és az ő aljas papjait – felbomlottak ezután a háború után. Mások mellett a Sötétlándzsa törzs is hangoztatja, hogy követeli a földjeit – vagy inkább visszaköveteli, ahogy Vok’fon ragaszkodik a szóhasználathoz. A dzsungel trollok újraalapították otthonaikat Fojtótövis Völgyben.

Vok’fon meséje ugyanakkor nem ér itt véget. Kijelentette, hogy a Sötétlándzsa törzs, amelyből őt jelenleg száműzték, viszonylagos békében él és Kalimdor mellett egy elkülönült szigeten talált új otthont. Sen’jin, aki egy bölcs vezér, vezette a Sötétlándzsa törzset, amikor Thrallal találkoztak. Vok’fon úgy mondja, hogy Thrall és az orkjai valami emberi internáló táborokból menekültek, amikor a Viharörvény közelében egy Sötétlándzsa szigetbe botlottak. Itt Thrall legyőzte az őt üldöző embereket. Vok’fon azt mondja, hogy az ork törzsfőnök éppen tiszteletét akarta tenni Sen’jinnél, amikor egy csapat murloc lepte meg az orkokat és a trollokat. A murlocok mindenkit foglyul ejtettek és azt tervezték, hogy az áldozataikat egy rejtélyes istenségnek, a Tengeri Boszorkánynak áldozzák fel, akiről kiderült, hogy egy hatalmas naga varázshasználó, aki mágiával gyűjtötte össze az ő murloc követőit. Thrallal és orkjaival együttműködve a Sötétlándzsa trollok elmenekültek börtönükből, de Sen’jin életét vesztette a végső csatában. Vok’fon azt mondta, hogy Thrall ekkor ajánlotta fel népe barátságát a dzsungel trolloknak. A Sötétlándzsa menekültek elvesztették az otthonukat – ami a tenger mélyére süllyedt – és örömmel utaztak Thrallal Kalimdorra. A Sötétlándzsások és a Horda barátsága ezzel kezdetét vette.

A Sötétlándzsa törzs tagjainak többsége a Visszhang Szigeteken él, távol Thrall és a Horda befolyásától. Amikor egy ember sereg megtámadta a Sötétlándzsások otthonát a Visszhang Szigeteken, Vol’jint, a vezérüket arra kényszítették, hogy az embereivel együtt Orgrimmarba menjen. Az orkok újra segítettek a dzsungel trolloknak szükség idején, és a Sötétlándzsa törzs ezzel újra megszilárdult. A Sötélándzsa törzs trolljai jelenleg az elesett vezérük után Sen’jinnek nevezett faluban laknak Durotar kemény, sziklás, keleti partrészén, Orgrimmartól valamennyire délre.

(Forrás: Wow RPG Horde Player's Guide 140-143.p.)